Derű újratöltve

Nem vagyok életem minden egyes pillanatában jókedvű és pozitív.
Nem vagyok mentálhigiénés szakember, se coach, se mondvacsinált lélekturkász, se megmondóember.
Vagyok aki vagyok. Átlagember átlagélettel, átlaggondokkal, átlagon felüli mindennapi derűvel ott belül :)
Élem az életem amolyan "folytongondolkodó" módra, érdeklődöm, olvasok, kérdezek, hallgatok, látok, tapasztalok.
Semmit sem kell elhinned nekem.
Most is csak "hangosan" gondolkodom... csak ülök és mesélek... ahogy vesszük...

Volt egyszer, hol nem volt...
kis arculatváltás és egy adag elhatározás, hogy mostmáraztántényleg...

Két év eltelt. Mi történt közben?

Haladt, sokszor vágtázott, sodort az életszerű élet. Néha meg csak pötyögött, de mindenképp telegetett, múlogatott. Tucatnyi bejegyzés íródott és maradt meg vázlatnak.

Mindenesetre az akkori jövő és jelen mára visszafordíthatatlanul múlttá lett.

Derűvel az élet?
A belső derű, a mindentől független fény, melegség?

Még most is ez a legnagyobb segítségem.

Bár közben szinte kommersz lett ez az egész...már mindenki "pozitivista". 

Ez egy kicsit elveszi az ember kedvét.

Félreértés ne essék, bárcsak az egész világ pozitív lenne. Úgy istenigazából. Nem divatból, nem magamutogatásból, nem ideig-óráig, hanem úgy tényleg. 

Persze fény nélkül nincs árnyék, én sem nem pudingrózsaszín limonádéra vágynék, hanem... nem is tudom... talán arra a bizonyos, gúnytárgya-kultikussá lett világbékére - mert a világnak még akkor is lenne elég gondja baja, javítanivalója...csak legalább ne bánatnánk egymást. Sem "kicsiben", sem "nagyban". 

De most mi van? 

A felszínen ömlik ránk mindenfelől a már-már kötelező, non-stop jólvagyok, nekem soha semmi sem fáj, mindig minden csúcsszuper, én is az vagyok, a gyerekeim, a partnerem, az életünk minden egyes pillanata. Minden szupi-szuper. De mindez mit sem ér, ha nem tudnak róla minél többen...

S a felszín a legtöbb esetben mit rejt? A pőre valóságot: irigységet, rosszindulatot, munkahelyi és anyagi gondokat, egészségügyi problémákat.

Na, itt és most én ünnepélyesen leszövegném: az én derűs életem nem ilyen.

Nem pudingrózsaszín, nem problémamentes, nem könnyű, jaj, nagyon nem, viszont legalább hellyel közzel igazi. Minden árnyalatával együtt. És derűs. Ez a legfontosabb.

Nem próbálok meg tökéletesnek tűnni, vagy bárgyú/álszent/tökéletes mosollyal (nem is tudnék, egyszerűen nem adatott mosolygós ábrázat - gyártási hiba, talán majd egy következő életben hibátlan fogsorral, mosolygós arccal élek), nem maradok rezzenéstelen, ha bántódás ér, komolyan veszem a gondokat és megélem a fájdalmakat - mert mindez az életem része.

Viszont mindeközben - és talán ez a lényeg - derűsen élem a napjaimat, és - mivel az ember társas lény, én sem remeteként élek - próbálkozom derűssé tenni a környezetemet is.

Ennek következményeképp persze nem egyszer megkapom, hogy milyen könnyű nekem (nem, nem az), mert nekem olyan jól megy minden (nem, nem megy minden olyan jól), nekem olyan sok segítségem van (nem, nincs, meg amúgy is nagylány vagyok, amit lehet, megoldok saját erőből és hát amúgy sem hiszek a számba repülő sültgalambban), milyen jó anya vagyok és nekem amúgy is könnyű a gyerekeimmel, mert ők is milyen jók (nem, egyáltalán nem mindig vagyok jó anya, s az egyébiránt korántsem tökéletes porontyaimban még így is elég sok "munka" van), milyen jó szakember vagyok (sokat tanultam érte és szenvedélyesen szeretem amit csinálok), ellenben nincs anyagi gondom  - hmmm... írjak róla regényt?, ez aztán nem tartozik senkire (teljes részletességgel még a gyerekeimre sem) -, nincs egészségi problémám (na, erről is mesélhetnék), szóval az én életemben tényleg minden szupi szuper.

Túrót...

Van, hogy elkezdem bizonygatni, mennyire téved, aki azt hiszi, hogy az életemben minden fenékig tejfel, de aztán rövid úton egy "kinek a legrosszabb, legnehezebb az élete" versenyben találom magam...hát "mirevalóság" az? Néha az is eszembe jut, milyen jó lenne egy hétre, hónapra cserélni (amúgy Isten ments!) azzal, aki azt hiszi, nekem könnyebb - vigye csak az én csomagomat annak minden jó- és rosszaságával együtt egy darabig, aztán újra cseveghetünk az élet dolgairól...

Sem rossz, sem jó (ez is egy jó kis lerágandó csont) tekintetében nem akarok én senkivel versengeni. Maximum a tegnapi önmagamat akarom überelni, de még az sem mindig sikerül :)

Mindenkinek megvan a saját énje, saját élete, saját perspektívája, saját valósága.

Lehet fogni erre, lehet kenni arra, ha tükörbe, vagyis önmagunkba nézünk, rá kell jönnünk: a valóságunk olyan, amilyennek megteremtjük. Mi magunk, magunknak. S amit főzünk, azt esszük minden áldott nap. 

Szerencsétlennek akarjuk mutatni, s ezáltal érezni magunkat? Úgy lesz.

Mindig mást akarunk hibáztatni midenért, mindig kívül, mégcsak véletlenül sem magunkban keressük a hibát, az okot, a megoldást? Úgy fogjuk megélni.

Tökéletességet színlelünk a világnak (egyben saját magunknak) a virtuális vagy valós közösségi térben? Az igazi valóság bennünk él, s ha nincs harmóniában a külső a belsővel...
Nézz tükörbe, kérdezz és válaszolj magadtól, magadnak:

Biztos mindent megteszel, hogy - a körülményektől függetlenül - jól érezd magad?

Ezer és egy nüansznyi, apró dolgot tehetsz azért, hogy jobb legyen. Írtam már és fogok is még róla.

Kezdjük a legegyszerűbb aprósággal: mozogtál már ma valamit?
Tapasztaltad már, hogy a mozgás észrevétlen mellékhatásként kivasalja az idegeket?
Mellesleg fittebb, formásabb is leszel, de ez most kevésbé lényeges.
Ha a mozgók táborát erősíted, akkor veregessük meg egymás vállát, aztán a sajátunkat is.
Ha te "nem vagy olyan tornázós fajta" és azt gondolod, hogy mindez csak mese, akkor, mint a mesében: ha nem hiszed, járj utána!

Totálisan lényegtelen miféle, csak ne másodlagos mozgás legyen, -"porszívóztam, ablakot pucoltam, szendvicset gyártottam, teregettem etc... közben kimozogtam magam, nincs nekem sem időm, sem energiám másra" - hanem olyan, amikor a mozgás maga a lényeg. Tényleg nincs rá egy fél órád, órád? De arra majd lesz, amikor egy újabb "kinek a legnehezebb az élete" versenyben kipanaszkodod majd magad...vagy amikor a kollégád, szomszédod, ismerősöd, rokonod jósorsán élcelődsz...
Miért is ne... - a minap olvastam épp nagyon jól megfogalmazva egy írásban - "a gyűlölet a legolcsóbb drog"...

Hmmm...
Pedig hidd el, a jót, a  szép pillanatokat vadászni, derűpontokat, kapaszkodókat keresni, találni, egy-egy jó szót szólni, gyorsan lerágni a csontot és továbblapozni sem kerül több energiába, mint mindezeknek az ellenkezőjében dagonyázni.
Az élet akkor tűnik majd elviselhetőnek, hovatovább jónak, szépnek a külvilág, ha van rá szemünk, fülünk, szívünk. Ha meglátjuk, észrevesszük, meghalljuk, megéljük. ezek nem üres frázisok. Tapasztalások. Tapasztald meg te is!

Szóval nem mozogtál? Még nem késő, sohasem az.
Figyelem, matematikai paradoxon következik: az 5-10-20-30 percnyi mozgás ezerszer több a semminél. Ezt sem kell elhinned. Tapasztald meg. 

Kezdd el most és tedd meg minden nap!

Végezetül hidd el: a szomszéd füve csak messziről zöldebb.

Ugyanazt a csontot nem egészséges újra és újra lerágni, egyszerűsíts és tipegj tovább!
Gyakorolj és tapasztalj!
A derű benned rejlik, a megoldás minden kérdésedre te magad vagy.
Ne feledd: derűvel az élet nem problémamentes. Derűvel az élet egyszerűen csak könnyebb, boldogabb.